Indulj hazafelé...

„Útra kelek, elmegyek apámhoz, és azt mondom neki: Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened.”

Lukács evangéliuma 15:18

Van, hogy csak haza akarsz menni. Nincs igazából szükséged semmire, csak egyre, az otthonodra. De ha becsukod magad mögött a kis lakás ajtaját, kattan a sok biztonsági zár, és reméled, hogy ezzel kicsuktad a mögötted lévő világot, rájössz, hogy valami még hiányzik. Nem vagy otthon. Nem érzed igazán hazádnak a „négy fallal” körülvett lakóparki lakást, vagy a kertes házat, vagy a bérház sokadik emeletének félreeső zugában lévő kis szobát. Valahogy nem az igazi. Hazaértél, de mégsem vagy otthon.

Vagy nem mersz hazamenni? Úgy érzed, nem fogadnának tárt karokkal, és csak azt kéne hallgatnod, amit már te magad is tudsz, amire már te is rájöttél, hogy hibáztál? Hogy bűnös vagy, hogy eljátszottad mindenedet, és neked nem jár még egy esély? Ő tud mindenről. Ismeri gondolataidat, hogy még azon töprengesz, mihez is kezdj életed romba dőlt tégláival. Ő tudja, miken mentél keresztül.

Ennek ellenére vár rád. Atyád minden nap kimegy a keresztútra, hátha jössz, hátha rájöttél, hol van az otthonod. Hátha elhiszed róla a valóságot, hogy Ő más, mint amilyennek sokan gondolják, hátha rájössz, hogy neked magadnak kell Őt megismerni ahhoz, hogy igazán dönteni tudj jó és rossz között. Atyád minden nap vár, és még a nevedet is belekiáltja az éjszaka csendjébe. Azért, hogy egyszer útra kelj, elindulj Felé csomagok nélkül úgy, ahogy vagy. Azért, hogy végre elindulj haza.

Valahol itt kezdődik...

Ennek is eljött az ideje, hogy blogot írjak. Eddig csak kézzel írt naplóval próbálkoztam, egy darabig ment is, aztán valahogy abbamaradt.

Alapjaiban véve szeretek írni; rövidebb eszmefuttatásokat, színdarabokat, meg csak úgy, valami szépet. Szeretnék valami maradandót hagyni magam után; nem mondom, hogy "megváltani a világot", mert azt már Valaki megtette egyszer helyettem, és sikerült is neki, csak valahogy változtatni a mostani állapoton. Szeretnék segíteni az embereknek élni. Élni NAGYBETŰSEN, teljes értékűen, igazán, boldogan. Átadni azt, amit én is úgy kaptam, hogy ők is adják tovább.
Karinthy Frigyes írja Előszó című versében (ami az egyik kedvencem):  

"Nem mondhatom el senkinek,
elmondom hát mindenkinek

Próbáltam súgni, szájon és fülön,
mindnyájatoknak, egyenként, külön.

A titkot, ami úgyis egyre megy
S amit nem tudhat más, csak egy megy egy.

A titkot, amiért egykor titokban
Világra jöttem vérben és mocsokban,

A szót, a titkot, a piciny csodát,
Hogy megkeressem azt a másikat
S fülébe súgjam: add tovább." [...]


Valahogy ilyen vagyok én. Javíthatatlan idealista egy realista férjjel :) akit nagyon nagyon szeretek. Ő életem legnagyobb ajándéka. Hálás vagyok, hogy megismerhettem őt, és két hónapja összekötöttük az életünket. Úgyhogy most élem a friss házasok nemmindennapi életét új albérletben és új munkával együtt. Nem a legegyszerűbb ez a sok újdonság, de Vele sokkal könnyebb. 


Magamról még annyit, hogy mindenem a színház, színjátszás. Igazán akkor érzem jól magam, ha írhatok, rendezhetek, és néha még a színpadra is felléphetek. Szeretem nézni azt az előadást, amin olyan sokat dolgoztunk, amibe beleírtam valahogy az érzéseimet és saját magamat is. Ahogy látom, hogy egyik jelenet megy a másik után, és mindenki játszik a színpadon, az egy csoda. Komolyan, olyankor úgy érzem, bárcsak örökké tartanának azok a pillanatok, és a történetnek soha ne lenne vége. Bár, valahol nem érnek véget ezek. Valahol bennünk folytatódnak tovább... Ha igazán megérintett egy darab, nem tudod a következő pillanatban félretenni, nem tudsz igazán úgy kilépni a valóságba, hogy ne vinnéd a gondolataidban magaddal azt, amit láttál, aminek a részese lehettél, és ne élne benned tovább. Ilyet szeretnék én is mindig alkotni, amilyennek a nézők is a részesei lehetnek, ami beleszövi magát a gondolataikba, és életre kel bennük. 

Egyszer Kedvesemmel megnéztünk a Rómeó és Júliát Alföldi Róbert rendezésében. Na, valami ilyenről beszélek. Az a darab a nézők között és a nézőkben játszódott. A mellettünk lévő erkélyből hajolt ki Júlia, és Rómeó a nézők "vállán" keresztül mászott az erkély alá. A csaták közöttünk játszódtak, és a történet bennünk élhetett tovább. Fantasztikus élmény volt. Egy igazi színdarab, ami nem ért véget azzal, hogy a függöny legördült, az emberek egymás után kivették kabátjukat a ruhatárból, és hazaindultak, vissza a komor valóságba. Ezt a darabot mindenki magával vitte, mert a saját bőrén érezte a két család gyűlöletét, a szerelem erejét, az erkölcsi győzelmet, ami természetesen a halált jelentette... Ilyen az igazi darab. 


Most befejezem mára. Várom a kommenteket!