A remény hal meg utoljára

„Ellenben az Urat, a Krisztust tartsátok szentnek szívetekben, és legyetek készen mindenkor számot adni mindenkinek, aki számon kéri tőletek a bennetek élő reménységet.”

Péter első levele 3:15

Egy csütörtöki napon elindult utoljára sétálni. Soha többé nem tért vissza, és te csak tétlenül nézted az eseményeket, mert nem tehettél mást. Ott volt már hónapok óta a levegőben a távozás, de mégis, amikor megcsörrent a telefon, akkor érezted, hogy egy csapásra mindennek vége. Minden fekete lett körülötted, és te csak kábán álltál az események forgatagában, próbáltad visszaidézni a szép emlékeket, csökönyösen szorongattad az álmaidat, és nem akartad elfogadni a valóságot. Próbáltál dobozba zárni mindent, hogyha majd nyugodtabb idők jönnek, akkor majd lerendezd magadban a dolgokat.

És ismét megcsörrent a telefon egy addig gondok nélküli, önfeledt, boldog estén. Hidegzuhanyként ért a hír a forró nyárban. Valaki ismét távozott. És csak zokogtál, és dühös voltál mindenre és mindenkire, mert nem ezt akartad, mert erre senki nem számított, mert olyan kegyetlen és igazságtalan volt az egész. Értetlenül álltál a történésekkel szemben, a tekinteted kővé meredt, és nem tudtad, mi a nagyobb benned, a harag vagy a fájdalom. Egy újabb űr maradt csak a szívedben, amit igazán senki nem tölthet be, és egy újabb sír a temetőben.

Tudom, hogy nagyon nem könnyű. Nincsen varázspálcám, amivel a fájó űrt újra betölthetném a szívedben. Nem tudom meg nem történtté tenni a múltat. Csak egyet tudok: számot adni Neked a reménységről, ami bennem él, és ami benned is élhet. Számot adni arról, hogy nincs vége a történetnek azzal, hogy rögök kopognak a koporsó fedelén. Számot adni neked ma arról, hogy igenis van feltámadás!

Isten ma reményt akar adni Neked. Azt akarja, hogy ma másképp nézd a múltat, és az előtted álló ismeretlent. Ő ismeri minden fájdalmadat, tudja, hol vannak betöltetlen helyek a szívedben, tudja, mire vágysz a legjobban. A temetők kapuján lévő felirat nemcsak egy ábránd, egy illúzió, hogy könnyebb szívvel hajthasd álomra a fejed. Hidd el, valóban feltámadunk, Ő támaszt fel minket. És feltámadnak mindazok, akik nélkül ma kevesebbnek érzed magad, akiknek már csak az emlékét őrzöd. Találkozni fogsz újra velük, mert nem akárki függött a kereszten, halt meg, és támadt fel harmadnap. Az Úr, a Krisztus, a Szent.

A mindennapok óriásai

„Hiszen te vagy menedékem, erős bástyám az ellenség ellen.”

Zsoltárok könyve 61:4

Nem könnyű hetet hagyok magam után, és ezzel nem vagyok egyedül. Kedves olvasó, aki éppen a géped előtt ülsz, és szeretnél egy lelki „energiaitalt” inni így a nap kezdetén (vagy akármelyik órájában), hogy erőt nyerj hozzá, hogy kibírd, és átélhesd minden percét, amit számodra tartogat – tudom, mögötted sem állnak semmittevéssel, áldott pihenéssel teli, stresszmentes napok. És ekkor elhangzik a közhely, hogy „lásd, ilyen az élet”, „nem tehetsz ellene semmit”…
 

Úton-útfélen a mindennapok óriásai leselkednek ránk, és mindent megtesznek annak érdekében, hogy legyőzzenek, porig alázzanak, elkeserítsenek vagy az őrületbe kergessenek minket. Tudom, te is jól ismered a magány, a meg-nem-értettség, a fájdalom, fáradtság, kimerültség, kisebbségi-érzet, szorongás, félelem óriásait. Nyomon követik minden lépésünket, és folyamatosan támadnak. A fejünkben zsonganak mondataik, hogy „te nem vagy elég jó”, „nincs senki melletted”, „senki sem fogad el téged”, „már nincs erőd semmihez”. Fegyvereik kifinomultak, és a teljes heti robotmunka alatt és után szinte semmi esélyünk ellenük.
 

A mindennapok óriásai. A legyőzhetetlenek. Ma reggel azonban Istened megálljt parancsol ennek az ördögi körnek. Eddig egyik óriás győzött le a másik után. Egyik után a másiknak lengetted a „fehér zászlót” feladva a küzdelmet, mert már nem bírtad tovább. Ám mától fogva, ha te is úgy akarod, ez a csata más lesz. Nem, nem tűnnek el az óriások, nem is mennek össze törpökké, nem is állnak át a te oldaladra. A csaták ugyanúgy elkezdődnek majd minden nap. Az óriások ugyanúgy támadásba lendülnek, de Isten lesz a menedéked, az erős bástyád, melyet egyetlen óriás sem képes bevenni. A győztesek Győztese áll mától fogva a te oldaladon, ő oltalmaz téged, körbevesz, mint egy bástya, amelyet a legerősebb ágyú sem képes megrengetni.
 

Mától fogva ne nézd az óriásokat. Ott vannak akkor is, ha nem figyelsz rájuk. Te csak nézd a bástyát! Nézd Istent! Figyeld, hogy milyen erős védelemmel vesz körül. Figyeld Őt, és máris győztél. Nézd Istent, és a magány óriása holtan esik össze az ellenség arcvonalában. Figyelj Istenre, és a meg-nem-értettség óriásának kihull a kard a kezéből, mert Valaki veled van. Nézz egyedül Istenre, mert így győzhetsz a mindennapok óriásai felett. Ő a te oldaladon áll!

Egy el nem küldött levél

Hiányzol. Minden nap szinte minden percében érzem az űrt, amit a szívemben hagytál, amikor elmentél utoljára "sétálni". Soha többé nem láttalak. Kegyetlen ez az egész, hogy születünk, felnövünk, és ahogy múlnak az évek, egyre fogynak körülöttünk azok, akik az életünket jelentették, akik arca nélkül nem tudtuk volna elképzelni a holnapot. És most nincsenek. És tovább kell lépnünk, tovább kell élnünk, ameddig a Mindenható megszabta.

Te is kisétáltál az életemből egy szombat délben. Megcsörrent a telefon, és mindennek vége lett. Tudtam, számítottam rá, mert hónapok óta ott lebegett a távozásod a levegőben, de nem tudtalak elengedni. Sokszor nem tudtad, ki is vagyok, csak mosolyogtál, mert én is úgy néztem rád; megöleltelek, és te talán azt gondoltad, valami barát, vagy ismerős; és nevettél, kacagtál, mert neked a "korod miatt" még nem lehet unokád. És ez iszonyatosan fájt, mert sokkal korábban elveszítettelek téged, mint valójában. Nem az voltál már, akinek igazából kellett volna lenned. Egyre többször bámultál csak a ködös semmibe, egyre többször mondtad, hogy "haza akarok menni", pedig nálunk volt az otthonod. Egyre többet matattál, és pakoltál, és rejtegettél, majd egyszer csak felkaptad az örökkön ágyad mellett lévő csomagodat, és elindultál. Haza. Sétálni... Majd a távolságtól felébredve megígérted, hogy soha többet... sírtál, hogy bocsássatok meg. Soha nem haragudtunk rád, de tudtuk, hogy pár óra múlva ismét ködbe vész majd a tekinteted.

Én ezt nem így akartam. Az elején még rettegtem attól, hogy egyszer hazamegyek, és te nem ismersz meg, de az idő ehhez is hozzászoktatott. És úgy érzem, néha nekem is idegen voltál, főleg, ha nem volt mellettünk senki más, aki még valami kapaszkodót jelentett volna a valóság felé.

Hiányzol. Hiányzik a lassú, nehézkes lépésed, ahogy a szobám melletti lépcsőn emelted egymás után a lábaidat fokról fokra. Hiányzik a sóhajtozó levegővételed, amire a mellettetek lévő szobában aludtam el, ha túl sokan voltunk a házban. Hiányzik a remegő kezed, amivel az utolsó karácsonyon megsimogattad a buksimat, mert betegen feküdtem az ágyban. Hiányzol, mert gyermekkorom óta, mióta anyuval hazajöttünk a kórházból, és még az előtte lévő kilenc hónapban is, ott voltál mellettem. Tanítottál az élet egyszerű, de fontos dolgaira, meséltél vég nélkül, sütöttél, bíztattál, szerettél és büszke voltál rám.

De már csak az emlékeimben élsz tovább. A nevetésed, a sóhajod, a szavaid... az az igazi Veszprém megyei tájszólás.

Majd felrobbantam dühömben, amikor a pap a ravatalnál kérdezte meg a keresztneved, aztán csak darálta a megszokott szöveget. Te nem ezt érdemelted. Tudom, akkor már mindegy volt. A neved már csak kőbe vésve mutatja az utókornak, hol várod a feltámadást. Ígérem, akkor újra találkozunk.

Boldog akarok lenni!

„Boldog ember az, aki a kísértés idején kitart, mert miután kiállta a próbát, elnyeri az élet koronáját, amelyet az Úr megígért az Őt szeretőknek.”

Jakab levele 1:12

Mindenki boldog akar lenni. Úton-útfélen keresünk valakit vagy valamit, akitől vagy amitől boldogok lehetünk. Emberek ezrei ölik minden idejüket karrierjük építésébe, hogy majd egyszer boldogok legyenek. Tömegek töltenek napokat világszerte bevásárlóközpontokban, mert ha még ezt vagy azt megvehetik (amire persze elengedhetetlenül szükségük van), akkor lesznek majd igazán boldogok. Vagy esetleg kiegészítő szerekhez folyamodnak, hogy pár órára szárnyaljanak, repüljenek a magasban, de onnan valahogy vissza is kell jönni, és legtöbbször csak zuhannak a hétköznapokba; és várják az újabb adagot, az újabb repülést, amit majd követ az újabb zuhanás. Mondd, mi ennek az egésznek az értelme? Mindenki boldog akar lenni, mégis, annyian halnak meg boldogtalanul, összetört szívvel, betöltetlen vágyakkal, elszállt reményekkel, üres élettel. Mondd, lehet valaha is boldog az ember, vagy ez is csak olyan, mint Colombo felesége, akiről mindenki beszél, de soha senki nem látta?

A Biblia által Isten ma azt üzeni neked és nekem, hogy „Boldog ember az, aki a kísértés idején kitart, mert miután kiállta a próbát, elnyeri az élet koronáját, amelyet az Úr megígért az Őt szeretőknek.” A boldogság nem egyenlő a karrierrel, birtoklással, testi élvezetekkel. Akkor vagy boldog, ha Istennel éled az életedet. Amikor jönnek a nehéz napok, kísértések, próbák, miértek; és te csak kapaszkodsz Istenbe, bármennyire is nehéz idők járnak, te csak megragadod Őt, és kitartasz, ott maradsz, ahova Isten vitt, akkor vagy boldog. Ha jön az egyre jobban kínzó gondolat, ami már szinte parancsként dübörög a fejedben, hogy: „Tedd meg! Más is ugyanezt teszi. Más sem él becsületesen, most te minek hősködsz? Tedd meg bátran, Isten nem lát át a ’bádogtetőn’!” ; te maradj rendületlenül Isten oldalán. Tarts ki mellette akkor is, ha nagyon nem érted, mi miért zajlik körülötted. Ragadd meg annak az Istennek a kezét, akit Jézus bemutatott életével a földön; aki visszafogad még akkor is, ha nagyon messzire mentél Tőle; aki szeret, bármit tettél és bárkivé lettél.

Kapaszkodj Istenedbe, és légy boldog, mert elnyerted az élet koronáját. Isten neked ígérte, neked tette félre, és ha kitartasz mellette, ha megragadod a kezét, és nem engeded el, bármi történjen, a fejedre kerül az élet koronája.

Tudom, ez a hét sem lesz könnyebb, mint az előzőek. Érhetnek kellemetlen meglepetések, csalódhatsz emberekben, elveszíthetsz olyanokat, akik nagyon közel állnak hozzád, megkísérthet a mindennapok küzdelme, de te csak kapaszkodj Istenedbe! A korona már készen van, az ünnepi asztalok terítve, a vacsorát már tálalták; ezért hát tarts ki Isten mellett ma, és a tiéd lesz ez mind, mert Ő megígérte!

Egy soha el nem múló szövetség

„Szivárványívemet helyezem a felhőkre, az lesz a jele a szövetségnek, melyet én a világgal kötök.”

Mózes első könyve 9:13

Gondoltál már arra, amikor felnéztél az égre, és láttál egy „hidat” a közepén, melynek színei az ibolyától a vörösig terjedtek, hogy ez több mint egy optikai jelenség? Fizikailag meg tudjuk magyarázni – én nem, de vannak nálam erre rátermettebbek – de ez ennél sokkal többet jelent. Egy olyan jelenség, amin ma már nem csodálkozunk, mert számtalant láttunk életünkben. Mégis, rejt valami különlegeset magában.
 

Isten szövetségének a pecsétje. Annak a szövetségnek, ami közte és a világ között, közte és köztünk köttetett réges-régen. Annak a jele, hogy Isten gondol rád, és fontos vagy neki. Megígérte, hogy nem fogja többé özönvízzel elpusztítani a földet, és ezt be is tartja.
 

A szövetség megkötése óta sok dolog változott, más lett a világ, de valami még azóta is létezik: a szivárvány. Az emberiség az idők során eljutott odáig, hogy tagadja Isten létét, tagadja a vízözönt, és tagadjon mindent, amit Isten tett a világért. Eljutottunk odáig, hogy a szivárvány már nem jelent semmit, és ha éltünk már jó pár évet, már a másik oldalon lévő ablakhoz sem fáradunk oda, hogy lássunk egy ilyen égi tüneményt.
 

Ahogy ezt az igét ma reggel elolvasod, kérlek, határozd el magad velem együtt arra, hogy másként fogod nézni a dolgokat. Igenis meglátod a világban Isten keze nyomát, igenis észreveszed az Ő jelenlétét, és igenis másként fogsz a szivárványra gondolni, mert tudod, hogy ez egy jel. Isten és a világ között kötött szövetség jele, mert Isten törődik velünk!

Ne vedd természetesnek!

„De az is Isten ajándéka, hogy az ember eszik, iszik, és jól él fáradtságos munkájából.”

A prédikátor könyve 3:13

Késő délután érsz haza a munkából, és fáradtan kinyitod a hűtő ajtaját, keresed a tegnap este elkészített ételt, hogy végre élvezz is valamit a fizetésedből. Esetleg kedvesed vár frissen főtt, meleg vacsorával, és elégedetten láttok hozzá, mert megérdemlitek, mert keményen megdolgoztatok érte, és mert ennyi tellett hó elején – de még fizetés előtt – a pénzetekből. Leülsz a géped elé, és élvezed a minden hónapban feladott csekkek áldását az internet által: beszélgetsz, informálódsz; mert becsületesen megfizettél érte. Utána veszel egy forró zuhanyt, és próbálod lemosni magadról a napod összes szennyét, átkát, rossz emlékét. A kellemes illatú tusfürdő felfrissíti mind a tested, mind a lelked, és elégedetten bújsz az ágyba, hogy békében búcsút mondj a nap forgatagának.

Reggel álmosan kikászálódsz, kinyitod a gardróbszekrény ajtaját, és keresel valamit, amiben jól éreznéd magad az újabb kihívások közepette. Kavarog a fejedben, hogy nincs egy göncöm sem, de végül csak találsz valamit, ami az egyéniségednek, és az időjárás adta viszonyoknak megfelelő. És elindulsz dolgozni, hogy megteremtsd a mindennapok megélhetését, hogy meglegyen a mindennapi kenyér, ruha, víz, villany, gáz, internet, telefon, és még kitudja mennyi „otthonos apróság”, amik nélkül már nem érzed életnek az életet. Keményen megdolgozol ezekért, és nem érzed, hogy köszönetet kéne mondanod a pénzügyes hölgynek, hogy minden hónapban átutalja a bankszámládra a pozíciód és elvégzett munkád alapján járó csekély összeget. Nem nézel hálás szívvel a szupermarket eladójára, hogy a neki odaadott pénz ellenében elviheted a megvásárolt dolgokat. Nem hívod fel a vízműveket zuhanyzás közben, hogy köszönetet mondj a melegvízért, mert keményen megfizetted az árát.

De kérlek, ma reggel nézd másként ezt az egészet. Ne gondold, hogy minden ilyen természetes. Ne gondold, hogy mindez a te érdemed. Adj hálát Istennek, mert Ő adja a mindennapi kenyeret, mert minden, ami körülvesz, az Ő ajándéka.