„Be van fejezve a nagy mű, igen…”

„És látta Isten, hogy minden, amit alkotott, igen jó. Így lett este, és lett reggel: hatodik nap.”

Mózes első könyve 1:31

Fejeztél be úgy valamit az elmúlt héten, vagy az elmúlt hónapban, hogy hátradőlhettél a széken, és azt mondhattad: ez jó lett, sikerült, kész? Néztél végig mostanában valamilyen munkádon elégedetten, hogy valami igazán szépet, jót, különlegeset, vagy akár hasznosat, esetleg finomat sikerült alkotnod? Ugye milyen jó érzés végignézni egy kisúrolt lakáson; a kész hétvégi ebéden, ahogy gőzölög a tökéletesen megterített asztalon; egy befejezett dolgozaton; egy kész előadásvázlaton; a frissen lefestett kerítéseden; vagy akár a megjavított mosógépen. Elégedettség, öröm, béke, boldogság van ilyenkor bennünk, mert valamivel elkészültünk, valamit megalkottunk, valamibe beleadtuk mindenünket, és végre láthatjuk kész állapotban.

Ott állsz, elégedetten végignézel kész munkádon, gyönyörködsz a művedben, és egyszer csak valaki sáros lábbal végigtrappol a tisztaságtól ragyogó nappalin, vagy vírust kap a géped, és elszáll az előadásvázlatod, valaki nekidől a frissen festett kerítésednek, esetleg családod legifjabb tagja heves nemtetszését fejezi ki fintorogva az ebéd láttán. Borzasztó érzés, ugye? Beleadtál apait-anyait, és valaki tönkreteszi a művedet. Napokon, heteken, hónapokon át dolgoztál valamin, és egy pillanat áthúzza az egészet. Oda az elégedettség, az öröm, a boldogság, a béke. Mondd, van kedved ezek után újrakezdeni?

Istennel is valami hasonló történt. Hat napon át keményen dolgozott. Teremtett, alkotott, rendszert hozott a káosz helyére. Minden szeretetét beleadta ebbe a munkába, és a tetőpontján, az egész koronájaként, megalkotta az Embert. Péntek este, mielőtt a nap lenyugodott, az utolsó sugarak fényénél még egyszer megszemlélte művét, és csak annyit mondott: minden igen jó. És megpihent.
Nem tudom, mennyi idő telhetett el Ádám és Éva Édenben töltött első és utolsó napja között; a történet vége így is, úgy is bukás. Sátán elrontotta Isten tökéletes művét. Ő volt az, aki sáros lábbal végigtrappolt a nappalin, aki bozótirtóval esett neki az angolkertnek… aki megrontotta az Embert, és vele együtt a Földet.

A mai napon kérlek, annyit vigyél magaddal, hogy Isten ezek után nem állt neki duzzogni, nem zárkózott sértődött magányba, hanem nekilátott, hogy újra kezdje az egészet, hogy helyreállítsa mindazt, amit Sátán tönkretett. Elküldte Jézus Krisztust, hogy megváltsa az embert saját élete árán, hogy kaphassunk egy tiszta lapot, és részesei lehessünk újra annak a tökéletes világnak, ahová igazán tartozunk.

Tudom, hogy nehéz napokon mész keresztül, tudom, hogy fájnak az élettől kapott sebeid, de kérlek, ma, amikor ezeket a sorokat olvasod, nézz fel az égre, és hidd el, nemsokára Isten mindent helyreállít, és végre Te is hazatalálsz.

Amikor a szó kevés…

„Nem mindenki megy be a mennyek országába, aki ezt mondja nekem: Uram, Uram, hanem csak az, aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát.”

Máté evangéliuma 7:21

Amikor a szó már kevés, mert igazából „megtelt vele a padlás”.Mindenki csak mondja körülötted, hogy számíthatsz rá, de amikor tettekre van szükség, kámforrá válik a társaság. Hangzatos szavak, fogadalmak, ígéretek, és a végén semmi. Semmi megfogható, semmi valóság, csak az égbe küldött mondatok hűlt helye.

Ma reggel, kérlek, gondolkozz el azon, hány olyan dolgot mondtál a mögötted álló héten, amit nem követtek tettek, valóra váltott ígéretek? Hányszor beszéltél a szeretetről, és hányszor ölelted át a másikat? Hányszor mondtad, hogy vegyük észre egymás szükségleteit, és hányszor vitted ki Kedvesed helyett a szemetet, vagy ragadtad meg a mosogatóban lévő szivacsot, és varázsoltad tisztává a piszkos edényeket? Hányszor mondtad, hogy „Jaj Istenem!”, és hányszor ültél le Vele beszélgetni?

Nem elég, ha csak mondod, amit mondanod kell. Nem elég, ha csak szavakat engedsz útjukra, de temagad igazából tétlen maradsz. Akkor vagy a menny polgára, ha teszed is, amit szíved és szád kimond. Akkor leszel ott az örökkévalóságban, ha nemcsak kimondod, hogy elfogadod Jézus érted, helyetted hozott áldozatát, hanem életeddé teszed döntésedet.

Ma reggel Isten arra kér, hogy ne csak hangzatos szavakat eressz útjukra, hanem cselekedj is! Ne mondd, hogy nem tudod, mit is kell tenned! Csak tedd azt, amit Isten kér Tőled, és ne feledd, Ő mindvégig melletted van. Segít megvalósítani szavaidat, segít tettekre váltani a döntésedet.

Kezdd el a legelején, és ülj le beszélgetni Istennel. Aztán ragadd meg az alkalmat és a szemetesvödröt, és indulj el a kuka felé. És lásd meg, a menny ajtaja nyitva áll előtted.

Vissza a valóságba

Néhány napja jöttünk haza egy országos ifjúsági találkozóról, és valahogy legbelül haragszom a valóságra. Miért kell visszatérni a mindennapokba? Miért nem lehet megnyújtani az örökkévalóságig azokat a perceket, amikor a szíved tele van hálával, szeretettel, örömmel, amikor igazán szívből tudsz énekelni, amikor érzed a közösséget, az áldást.
Fantasztikus hétvégénk volt, és azt mondom így utólag, hogy megérte hajnali 5kor térni "nyugovóra" és másnap reggel nyolckor "kipattanni" az ágyból, megérte az ezt követő három éjszaka is "holnap" lefeküdni. Megérte keveseket aludni, dolgozni, mert láthattuk az eredményét.
Közel 200 fiatal együtt, egy szívvel énekelt, imádkozott, játszott, sportolt, ingyen ölelést osztogatott... És még soha nem éreztem magam ennyire jól Kecskeméten. Ez a hétvége valahogy az ifibizt is összehozta, és jobban megismerhettem a vezetőimet is. Jó volt együtt dolgozni a fiatalokért.
És tudod, soha nem éreztem még ennyire, hogy ott akarok lenni a mennyben, és egy örök életen keresztül Istennek szeretnék énekelni. Lehet, hogy azt mondod, befanatikusodtam... de ha te is ott lettél volna, és velünk együtt énekelted volna, hogy "szent vagy szent vagy, és fenséges. Örök Isten, a Felkent a Győztes..." te sem akartad volna negyed óra után abbahagyni. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer érzek olyant, hogy ezt örökké tudnám csinálni. Örökké énekelni Neki, mert igazán érzem, hogy szeret. Azóta is ezek az énekek mennek a fejemben, és valahogy nem sikerül visszarázódnom a valóságba.
Várom már azt a napot, amikor végre vége lesz ennek az állapotnak, és Istennel lehetek egy örökkévalóságon át.
Ne érts félre, nem az emberektől akarok távol kerülni, hanem velük együtt akarok ott lenni egy újjáteremtett, tökéletes világban, és végre látni Isten arcát, és örökké énekelni.

Karnyújtásnyi távolságra

„Jézus így válaszolt: Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam.”

János evangéliuma 14:6

Biztos láttad már – ha nem is élőben, de könyvben, interneten, tv-ben – a Sixtus-kápolna mennyezetfreskóját. Michelangelo egyik kimagasló alkotása, és 540 m2 területével a legnagyobb egybefüggő freskója (Lásd http://hu.wikipedia.org/wiki/A_Sixtus-k%C3%A1polna_mennyezetfresk%C3%B3ja). Számos Bibliai jelenetet és szereplőt megörökített benne, legismertebb ezek közül Ádám teremtése.

Nem tudom, te hogy vagy vele, de én akárhányszor megnézem ezt a képet, vagy a kép részletét, nekem soha nem ér össze Isten ujja Ádáméval.

Érezted már úgy, hogy Isten elérhetetlen számodra? Bárhogy is nyújtózol, bárhogy is erőlködsz, nem tudod megérinteni, nem tudsz ilyen módon kapcsolatba kerülni vele? Lehet, hogy csak centiméterek vannak hátra, de úgy érzed, azok az örökkévalóságon át megmaradnak?

Akkor itt a jó hír ma reggelre: eljuthatsz Istenhez! Az Atya elküldte egyetlen Fiát, Jézus Krisztust, hogy mindezt lehetővé tegye számodra. Ő több mint 2000 évvel ezelőtt megszületett emberként, olyan lett, mint mi, azért, hogy összekösse azt a két ujjat életével, halálával, feltámadásával. Köztünk élt, meghalt értünk a kereszten azért, hogy Út legyen Istenhez, hogy bemutassa, mi is a Szeretet, hogy válaszoljon a „Mi az Igazság?” (Jn 18:38) kérdésre, és örök Életet adjon az embernek.

Ezért kérlek, nézz bizakodva e nap elé, hiszen Isten Jézus Krisztus által a lehető legközelebb jött hozzád. A képen lévő két ujj szívedben összeérhet, és soha nem lesz távol tőled az Isten.

Mosolyra fel!

„A vidám szív a legjobb orvosság, a bánatos lélek pedig a csontokat is kiszárítja.”

Példabeszédek könyve 17:22

Hányszor mosolyogtál az elmúlt héten az emberekre? Nevettél addig, hogy a könnyed csordult kifelé? Aludtál el úgy, hogy közben rázkódott az egész tested, és vele együtt az ágyad is a nevetésedtől? Mikor voltál utoljára vidám, és mikor adtad át ezt a vidámságot másoknak?

Be kell vallanom, hogy az elmúlt hetem nekem sem bővölködött a fent leírt eseményekben, nem voltam igazán vidám. Sokszor annyira beletemetkezünk a munkába, a minket aggasztó dolgokba, az élet kisebb-nagyobb terheibe, hogy elfelejtjük, milyen is egy kiadós nevetés, és ha véletlenül utolér minket, zavartan szorítjuk össze a szánkat, mert olyan furcsa érzés a vidámság.

Isten ma reggeli üzenete ezt az érzést akarja visszahozni az életedbe. Arra kér, hogy nézz túl a dolgokon; ne félj, ne aggódj, ne légy bánatos, hanem próbálj vidám szívvel tekinteni az előtted álló nehézségekre. Hidd el, a problémák nem attól oldódnak meg, hogy mennyit aggódsz velük kapcsolatban. A rossz napok, nehéz időszakok nem múlnak el gyorsabban, ha bánatos lélekkel küzdöd végig őket. Ő veled él, tudja miken mész keresztül, mert Ő hordja terheidet. A problémák, az élet kérdései az Ő gondviselése miatt oldódnak meg, ezért kérlek, tedd félre a bánatos arcot.

Isten ma reggel arra hív, hogy mosolyogj. Ha felszállsz a tömött buszra, metróra, villamosra, mosolyogj az emberekre, és ne nézz ki üveges, semmitmondó, talán bánatos arccal az ablakon! Isten arra kér ma, hogy legyél vidám, és vidámságodat add át másoknak. Ő melletted jár, bárhova is vezessen az utad, és szeretné látni a mosolyodat, mert gyönyörű.