Vissza a valóságba

Néhány napja jöttünk haza egy országos ifjúsági találkozóról, és valahogy legbelül haragszom a valóságra. Miért kell visszatérni a mindennapokba? Miért nem lehet megnyújtani az örökkévalóságig azokat a perceket, amikor a szíved tele van hálával, szeretettel, örömmel, amikor igazán szívből tudsz énekelni, amikor érzed a közösséget, az áldást.
Fantasztikus hétvégénk volt, és azt mondom így utólag, hogy megérte hajnali 5kor térni "nyugovóra" és másnap reggel nyolckor "kipattanni" az ágyból, megérte az ezt követő három éjszaka is "holnap" lefeküdni. Megérte keveseket aludni, dolgozni, mert láthattuk az eredményét.
Közel 200 fiatal együtt, egy szívvel énekelt, imádkozott, játszott, sportolt, ingyen ölelést osztogatott... És még soha nem éreztem magam ennyire jól Kecskeméten. Ez a hétvége valahogy az ifibizt is összehozta, és jobban megismerhettem a vezetőimet is. Jó volt együtt dolgozni a fiatalokért.
És tudod, soha nem éreztem még ennyire, hogy ott akarok lenni a mennyben, és egy örök életen keresztül Istennek szeretnék énekelni. Lehet, hogy azt mondod, befanatikusodtam... de ha te is ott lettél volna, és velünk együtt énekelted volna, hogy "szent vagy szent vagy, és fenséges. Örök Isten, a Felkent a Győztes..." te sem akartad volna negyed óra után abbahagyni. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer érzek olyant, hogy ezt örökké tudnám csinálni. Örökké énekelni Neki, mert igazán érzem, hogy szeret. Azóta is ezek az énekek mennek a fejemben, és valahogy nem sikerül visszarázódnom a valóságba.
Várom már azt a napot, amikor végre vége lesz ennek az állapotnak, és Istennel lehetek egy örökkévalóságon át.
Ne érts félre, nem az emberektől akarok távol kerülni, hanem velük együtt akarok ott lenni egy újjáteremtett, tökéletes világban, és végre látni Isten arcát, és örökké énekelni.