2010. január 19., kedd

Egy el nem küldött levél

Hiányzol. Minden nap szinte minden percében érzem az űrt, amit a szívemben hagytál, amikor elmentél utoljára "sétálni". Soha többé nem láttalak. Kegyetlen ez az egész, hogy születünk, felnövünk, és ahogy múlnak az évek, egyre fogynak körülöttünk azok, akik az életünket jelentették, akik arca nélkül nem tudtuk volna elképzelni a holnapot. És most nincsenek. És tovább kell lépnünk, tovább kell élnünk, ameddig a Mindenható megszabta.

Te is kisétáltál az életemből egy szombat délben. Megcsörrent a telefon, és mindennek vége lett. Tudtam, számítottam rá, mert hónapok óta ott lebegett a távozásod a levegőben, de nem tudtalak elengedni. Sokszor nem tudtad, ki is vagyok, csak mosolyogtál, mert én is úgy néztem rád; megöleltelek, és te talán azt gondoltad, valami barát, vagy ismerős; és nevettél, kacagtál, mert neked a "korod miatt" még nem lehet unokád. És ez iszonyatosan fájt, mert sokkal korábban elveszítettelek téged, mint valójában. Nem az voltál már, akinek igazából kellett volna lenned. Egyre többször bámultál csak a ködös semmibe, egyre többször mondtad, hogy "haza akarok menni", pedig nálunk volt az otthonod. Egyre többet matattál, és pakoltál, és rejtegettél, majd egyszer csak felkaptad az örökkön ágyad mellett lévő csomagodat, és elindultál. Haza. Sétálni... Majd a távolságtól felébredve megígérted, hogy soha többet... sírtál, hogy bocsássatok meg. Soha nem haragudtunk rád, de tudtuk, hogy pár óra múlva ismét ködbe vész majd a tekinteted.

Én ezt nem így akartam. Az elején még rettegtem attól, hogy egyszer hazamegyek, és te nem ismersz meg, de az idő ehhez is hozzászoktatott. És úgy érzem, néha nekem is idegen voltál, főleg, ha nem volt mellettünk senki más, aki még valami kapaszkodót jelentett volna a valóság felé.
Hiányzol. Hiányzik a lassú, nehézkes lépésed, ahogy a szobám melletti lépcsőn emelted egymás után a lábaidat fokról fokra. Hiányzik a sóhajtozó levegővételed, amire a mellettetek lévő szobában aludtam el, ha túl sokan voltunk a házban. Hiányzik a remegő kezed, amivel az utolsó karácsonyon megsimogattad a buksimat, mert betegen feküdtem az ágyban. Hiányzol, mert gyermekkorom óta, mióta anyuval hazajöttünk a kórházból, és még az előtte lévő kilenc hónapban is, ott voltál mellettem. Tanítottál az élet egyszerű, de fontos dolgaira, meséltél vég nélkül, sütöttél, bíztattál, szerettél és büszke voltál rám.
De már csak az emlékeimben élsz tovább. A nevetésed, a sóhajod, a szavaid... az az igazi Veszprém megyei tájszólás.
Majd felrobbantam dühömben, amikor a pap a ravatalnál kérdezte meg a keresztneved, aztán csak darálta a megszokott szöveget. Te nem ezt érdemelted. Tudom, akkor már mindegy volt. A neved már csak kőbe vésve mutatja az utókornak, hol várod a feltámadást. Ígérem, akkor újra találkozunk.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése