Hétfő...

És ismét itt a hétfő, és ha kinézek az ablakon, csak a félhomályban úszó házakat látod ebben a szürke időben. Amikor az embernek nincs kedve kidugni az orrát a takaró alól, amikor legszívesebben kandallóban ropogó fahasábokat néznél valahol máshol, valahol nem ebben a nyirkos, színek nélküli fővárosban.

De most itt a helyed, itt éled mindennapjaidat, a szürkéket és a színeseket egyaránt, itt van a családod, az Egyetlen, aki mellett igazán boldognak érzed magad.

Hidd el, a következő nap majd kevésbé lesz szürke, és kevesebbszer fog eszedbe jutni az, Akitől egy időre - ami most úgy tűnik, hogy örökre szól - el kellett válnod. Tudom, hogy te nem így akartad. Tudom, fáj, hogy idén kettővel kevesebb azoknak a száma, akiket a szeretteidnek mondtál valaha. Tudom, hogy ilyenkor nehéz, és őrültebbnél őrültebb gondolatok jutnak az eszedbe, hogy mi lesz, ha még kevesebben lesztek... Tudom, hogy nehéz elfogadni, ez az élet rendje. Születünk, és egyszer búcsút intünk mindenkinek és mindennek, ami egyszer ideláncolt minket, és távozunk egy időre a küzdők sorából.

De amíg még itt vagyunk, küzdeni kell, és élni, és szeretni, és várni, és tenni mindhalálig. Nem tudod, mennyi van vissza, hogy mikor kerül rád a sor, hogy menned kell; vagy mikor jön vissza Ő, aki végre újjáteremt mindent. Aki átölel, és letörli az összes könnyedet, és halál nem lesz többé, sem gyász, sem kiáltás, sem fájdalom nem lesz többé, mert az elsők elmúltak. És láthatod végre az arcát, a szemeit, a mosolyát, és ahogy mondja: Isten hozott otthon!