Színdarabot kéne írnom, és valahogy nem jön az ihlet. Valahogy nem megy. Az a baj, hogy túl sokat akar a szakra. Vagyis, nem akarok megint átiratot, nem akarom valaki másét felhasználni, valami sajátot szeretnék; valami különlegeset, valamit, amit én írtam. És mindezt péntekig el kéne készíteni.
És közben valahogy érzem, hogy ez nem az én hetem... Hulla fáradtan kezdődött, és ez csak egyre rosszabb lesz. Néha úgy érzem, hogy szinte semmi pozitív visszajelzést nem kapok a munkámmal kapcsolatban, hogy nincs sikerélményem, hogy az emberek is azt veszik csak észre, ami nekik nem tetszett, amit másképp gondoltak, mint ahogy azt te tetted. És ezek úgy el is tudják nyomni az esetleges pozitív tapasztalatokat, mert ebben a csöpögős, esős, borús időben a negatív dolgokra valahogy fogékonyabb az ember. És úgy érzem, hogy kimondhatatlanul elfáradtam, pedig csak szeptember óta dolgozok, de most valahogy magam alá kerültem.
Most érzem azt, hogy sok az újdonság, hogy nem bírom követni az eseményeket, hogy az idő kicsúszik a kezeim közül, hogy annyi munkám lenne, és csinálnám is, de amikor este lefekszem, úgy érzem, hogy nem sokat tettem le ma az asztalra. És kavarognak a fejemben a dolgok, és nem tudom, mihez kapjak először. Hiányoznak a barátaim, és rájöttem, hogy nem olyan egyszerű újra felvenni a fonalat, és folytatni ott, ahol egy kicsit abbamaradt az egész. Rossz érzés, hogy valakinek kiesel az életéből, úgy, hogy igazán egyikőtök se akarta. És akárhogy is ott van melletted a férjed, néha piszkosul egyedül érzed magad. Mert barátok kellenek, és nélkülül nem ér semmit ez az egész. Valaki egyszer azt mondta, hogy barátok nélkül vadon a föld. És igaza volt. Mert van, hogy csak ők értenek meg igazán.
Szeretem ezt a számot. Akkor hallottam először, amikor Robin, egy kanadai barátunk lakott velünk a koliban. De régen is volt. Azóta már Ő is készül az esküvőjére (jövő augusztus)...
És én meg megyek, próbálok alkotni valamit.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése